„12 éves létemre nagyon eszes voltam. Osztályelső, ami azt illeti. Te mégis olyan naivnak néztél. Azt hitted, hogy beveszem, hogy tényleg csak egy barát?
Soha nem fogod tudni. Soha nem fogod tudni, hogy milyen borzasztó és kínzó érzés egy gyermek számára hallani édesapja zokogását az éjszaka csendjében. Hogy milyen érzés rátalálni a leveleire, amikben hozzád könyörög, hogy ne hagyj el minket. Az apám mindig is egy hős volt a szememben és az is marad. De látni, hogy miken ment keresztül akkor… látni, hogy néhány hónap alatt tíz évet öregedett. Azóta képtelen vagyok úgy tekinteni rá, mint korábban.
És te sem vagy már az a szememben, mint aki voltál. Rátaláltam az egyik régi táskádban a „tervekre”, amikben részletezed a viszonyod különböző kimeneteleit. A három gyermeked nevét csak a kezdőbetűikkel jelezted egy papírfecnin, a lehetséges jövőképeinket pedig nyilakkal jelölted mindannyiunk számára. Itt hagysz minket Apával és új családot alapítasz? Talán elveszel minket tőle, hogy egyedül maradjon?
Soha a 22 évem alatt nem éreztem olyan fájdalmat, mint amikor azt a kis darab papírt a kezemben tartottam. Úgy éreztem, hogy a szemedben csak egy „csomag” vagyok, akit kedvedre pakolgathatsz jobbra-balra az új életed felé vezető utadon.”
