„És mégis úgy tűnik, hogy eldöntötted: nem éri meg. Talán Apa levelei győztek meg. Talán rájöttél, hogy a számtalan táblázat, tervezgetés, előkészületek, költségvetés és a gyereklátogatási időpontok nem értek volna annyit, mint az az átmeneti románc, ami rávett volna minderre. Amibe mint egy kis reménysugárba kapaszkodtál, hogy elmenekülhess a monoton kisvárosi családi élet szürkeségéből.
Tíz évvel később még mindig együtt vagytok Apával és őszintén azt hiszem, hogy boldogok vagytok, a múlt ellenére is.
Néha még eljársz ebédelni vele. Az alakkal, akiért majdnem elhagytál minket. Amikor szóba kerül mindig látom, hogy Apába belenyilall a fájdalom. Látom, hogy már bízik benned, és azt hiszem, hogy én is. De a seb még nem gyógyult be teljesen.
Felnőtt fejjel úgy érzem, hogy tudom, miért tetted.
Ismerlek és tudom, hogy sajnos én is pontosan olyan vagyok, mint te. A kapcsolataim mindig önpusztító jellegűek, mert van egy álomképem arról, hogy szerintem milyen kéne legyen az életem. Csakúgy mint te, én sem vagyok képes sokáig elviselni a megszokást és biztonságot. Kívánom a tragédiát, a drámát, az életemen forgószélként végigsöprő románcot és a szívfájdalmat.
Remélem, hogy egyszer majd kinövöm mindezt.”
