A tesztalanyok a hétköznapi témák helyett a múltbéli traumáikról kezdtek beszélni. Rövidesen paranioás viselkedésbe kezdtek, nem is egymással beszéltek, hanem a saját mikrofonjaikba suttogtak, megpróbáltak kommunikálni a tudósokkal, beférkőzni azok bizalmába. Később egymás ellen fordultak.
A tizedik napon a körülmények rémálomszerűvé kezdtek válni. Az egyik fogoly három órán keresztül torkaszakadtából ordítozva rohangált fel-alá a teremben, majd a hangszálai feladták és csak nyüszítéshez hasonló hangokat tudott kiadni – cellatársai egyáltalán nem zavartatták magukat, egész idő alatt tűrték a jelenetet.
Az ezt követő események akár egy horrorfilmben is megállnák a helyüket. Az incidens után a csend vette át az uralmat a cellában. A kutatók aggódni kezdtek, hogy vajon mi történhetett az alanyokkal, ezért beszélni kezdtek hozzájuk a beépített hangszórókon keresztül. A szobából érkező válasz hallatán megfagyott bennük a vér:
„Már nem akarunk szabadok lenni.”
A tizenötödik napon a tudósok abbahagyták a gáz bepumpálását, helyette pedig friss levegőt kezdtek bejuttatni a cellába. A foglyok azonban könyörögni kezdtek, mert minden áron vissza akarták kapni a gázt.
A kutatók kijelentették, hogy a kísérlet kudarcba fulladt, ezért elrendelték az őröktől, hogy hozzák ki a foglyokat a cellából. Amit bent találtak, az valószínűleg egész életükben kísértette őket.
