Márai Sándor hagyatéka a magyarságnak

Márai Sándor a múlt századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, ki élete végéig hű maradt magyar anyanyelvéhez emigrációja során. Művei túlélték a diktatúra éveit és tanulsággal szolgálnak az utókor számára.

„… elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.”

Márai a világ túlsó felén is élhetett, azonban örök hazája a magyar nyelv maradt, minden művét anyanyelvén írta meg.

Élettörténete

Márai 1900. április 11.-én született Kassán, felvidéki szászok leszármazottjaként egy polgári családban, Grosschmid Sándor Károly Henrik néven. Gimnáziumi éveit Kassán és Eperjesen töltötte, első írása a Pesti Hírlapban 16 éves korában jelent meg. Márai két évvel később már a Budapesti Napló szerkesztője volt. A tanácsköztársaság bukása után Németországba ment és Lipcsében, majd Berlinben végezte egyetemei tanulmányait és közben cikkeket írt a legrangosabb német és magyar lapokban. Németországból, Párizsba költözött és ez idő alatt meg is nősült, míg végül 1928-ban hazatért.

Első regénye 1924-ben jelent meg Bécsben, a mű címe A mészáros vol. A következő évtől egy újonnan induló napilap az Újság munkatársa lett. 1934-ben jelent meg az európai polgárság sorsát nyomon követő művének első kötete az Egy polgár vallomásai, mellyel azon nyomban a magyar próza élvonalába került, míg a második kötete egy évvel később került kiadásra, de egy ellene indított per miatt ezt át kellett dolgoznia és csak tavaly novemberben jelenhetett meg eredetiben. 1940-ben egyik mesterének Krúdynak állít emléket A Szinbád hazamegy című regényével. Két évvel később jelent meg egyik legnépszerűbb regénye A gyertyák csonkig égnek, melyből film is készült.

Márait 1942-ben az MTA levelező, majd 45-ben rendes tagjává választották. 1943-ban kezdte el írni a Naplóját, melyben élete végéig megosztotta mindennapjainak történéseit és gondolatait.

A világháború után a fenyegető diktatúra elől, családjával együtt külföldre emigrált. Először Olaszországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Az 1956-os forradalom idején Münchenbe ment és a magyar eseményeket a Szabad Európa rádióban kommentálta, és Candidus álnéven 1968-ig a rádió levelezője volt. 1967-ben ismét Olaszországba költözött, majd 1980-ban visszaköltözött az Államokba, San Diegóba. 1988-ban felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai ajánlására, nem vállalkozott az utazásra. Utolsó éveit visszavonultságban töltötte, és ezt az időszakot beárnyékolta számára feleségének és nevelt fiának elvesztése. Utolsó naplóbejegyzésében 1989. január 15-én ez állt „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Február 21-én öngyilkos lett San Diegóban, hamvait a Csendes-óceánba szórták.