“Csöndben ültem. Köszönetet mondtam az Istennek, hogy egy olyan világban élek, ahol ez elfogadott. Ott, ahol a férfi a családfő, kiveszi részét a házimunkából és nem vár ezért dicséretet. Ő nem csak biológiailag férfi.
Ő apa, férj és támasz. Van időm arra, hogy belebújjak a flottír köntösömbe és megírjam a következő cikkemet. Azért, mert én is ember vagyok, nekem is van hobbym és pelenkán túli életem. Senki nem követeli tőlem sem a tortát, sem partvis nyelet, azért, mert tisztelnek és szeretnek. Megbecsül, és ami a legfontosabb – óv. Ezért ő egy igazi férfi.
Igen, engem elkényeztet Amerika az egyenlőség jogával és a szabadság eszméjével. Igen, szeretek nő lenni és nem vagyok háztartási robot. Tetszik, hogy a fiaim partnerei lesznek a házastársuknak és nem lesznek olyan lúzerek, akik otthon ülnek mackó alsólyukban és közömbösen nézik fáradtságtól kimerült feleségüket…
„Papucs” mondja azt a kocsmában sörrel kezében ülő férfiak többsége, akinek a felesége épp az átázott cipőjét szárítja, kapkodva pucolja a vacsorához a burgonyát. Én úgy gondolom, hogy éppen ők tartoznak azoknak a hálátlan „nem férfiak” csoportjába, akik a görnyedt nők vállán, büszkén hirdetik, hogy ők az erősebbik nem képviselői. Ugyan már….” (Lapozz a folytatásért)
