„… elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.”
Márai a világ túlsó felén is élhetett, azonban örök hazája a magyar nyelv maradt, minden művét anyanyelvén írta meg.
Élettörténete
Márai 1900. április 11.-én született Kassán, felvidéki szászok leszármazottjaként egy polgári családban, Grosschmid Sándor Károly Henrik néven. Gimnáziumi éveit Kassán és Eperjesen töltötte, első írása a Pesti Hírlapban 16 éves korában jelent meg. Márai két évvel később már a Budapesti Napló szerkesztője volt. A tanácsköztársaság bukása után Németországba ment és Lipcsében, majd Berlinben végezte egyetemei tanulmányait és közben cikkeket írt a legrangosabb német és magyar lapokban. Németországból, Párizsba költözött és ez idő alatt meg is nősült, míg végül 1928-ban hazatért.
Első regénye 1924-ben jelent meg Bécsben, a mű címe A mészáros vol. A következő évtől egy újonnan induló napilap az Újság munkatársa lett. 1934-ben jelent meg az európai polgárság sorsát nyomon követő művének első kötete az Egy polgár vallomásai, mellyel azon nyomban a magyar próza élvonalába került, míg a második kötete egy évvel később került kiadásra, de egy ellene indított per miatt ezt át kellett dolgoznia és csak tavaly novemberben jelenhetett meg eredetiben. 1940-ben egyik mesterének Krúdynak állít emléket A Szinbád hazamegy című regényével. Két évvel később jelent meg egyik legnépszerűbb regénye A gyertyák csonkig égnek, melyből film is készült.
Márait 1942-ben az MTA levelező, majd 45-ben rendes tagjává választották. 1943-ban kezdte el írni a Naplóját, melyben élete végéig megosztotta mindennapjainak történéseit és gondolatait.
A világháború után a fenyegető diktatúra elől, családjával együtt külföldre emigrált. Először Olaszországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Az 1956-os forradalom idején Münchenbe ment és a magyar eseményeket a Szabad Európa rádióban kommentálta, és Candidus álnéven 1968-ig a rádió levelezője volt. 1967-ben ismét Olaszországba költözött, majd 1980-ban visszaköltözött az Államokba, San Diegóba. 1988-ban felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai ajánlására, nem vállalkozott az utazásra. Utolsó éveit visszavonultságban töltötte, és ezt az időszakot beárnyékolta számára feleségének és nevelt fiának elvesztése. Utolsó naplóbejegyzésében 1989. január 15-én ez állt „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Február 21-én öngyilkos lett San Diegóban, hamvait a Csendes-óceánba szórták.
„Európa legjobb szellemeinek meggyőződése, hogy a bolsevizmus nem lehet az occidentális tömegek életformája”
További képek
Márai hagyatéka
Márai nevét a hazai irodalomban haláláig alig ejtették ki és nem csak az emigráns létének és bolsevizmus ellenességének okán, hanem, mert ő volt a magyar polgárság irodalmi képviselője, melyről hosszú ideig semmi jót nem szabadott állítani. Márai műveiben hangoztatta polgári eszményeit, melyet a legértékesebbnek tartott mindközül, amit valaha megismert. Kötelességnek és küldetésnek tekintette, hogy polgári gondolatait megossza. Az 1980-as években már lehetővé vált volna írásainak magyarországi kiadása, de ő megfogadta, hogy amíg Magyarország a megszállók és a diktatúra alatt áll, addig ő nem járul hozzá művei kiadásához. Könyvei hazánkban még is jelen voltak, a cenzúrát megkerülve kanadai és német kiadásokb révén.
A rendszerváltás óta eltelt években művei folyamatosan kerülnek kiadásra, több, olyan alkotása is megjelent, melyet a haláláig még nem olvashatott a nagy közönség. Márai Sándor nevét 1995 óta irodalmi díj viseli. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták. Szobra áll Kassán és Budapesten 2011-ben elkészült a Márai Sándor Emlékkörút. 2013-ban megjelent a Hallgatni akartam című esszéregénye, mely az Egy polgár vallomásai című művének harmadik kötetének számít.
Márai, a polgári eszméi és a magyar nyelv mellett élete végéig kitartott. Diktatúra ellenessége miatt, kirekesztetté és üldözötté vált a hatalom által, saját hazájában. Azonban a magyar anyanyelvet sosem felette, hiába is élt az otthonától bármilyen messze.
„Látjátok, feleim, szem’tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt”
Márai Sándor: Halotti beszéd (1951)
forrás:(mult-kor.hu)
