A divatot sosem lehet figyelmen kívül hagyni, és talán elmondhatjuk, hogy nem mindig az ésszerűség a mérvadója. Ezek a ruhák, a történelem különböző szegleteiből, nem csupán megrendítők lehetnek küllemükkel, de veszélyeket is rejtegettek viselőik számára.
A 19. század egyik újítása volt az, hogy a nők számára varrt, zöld színnel ellátott estélyi ruhák a divatba jöttek. Nem túlzás azt állítani, hogy a színösszetételük miatt ezek a ruhák hirtelen kaptak nagy figyelmet, sokaknak azonnal a kedvenceikké váltak. A szépségükből kifolyólag még a mai divatból sem lógnának ki, alkalomadtán, különleges báli eseményeken, csodálatosan mutatnának a hölgyeken, azonban akadt velük kapcsolatban egy kis bökkenő. A zöld festék, amellyel a ruhákat díszítették, arzén alapanyagból készült. Ettől függetlenül, igencsak gyorsan terjedni kezdtek a ruhák, főleg a gazdagok között, hiszen a ránézésre is megkapó kialakításuk mellett az áruk is meglehetősen magasra szökött, így a státuszszimbólum szerepüket sem szabadott figyelmen kívül hagyni. Aki ilyet viselt, arról bizony sejthető volt, hogy komolyabb vagyonnal rendelkezett, ebből adódóan pedig jó partinak számított. A viselését követően jelentkezni kezdtek a mérgező anyag produkálta tünetek, például a kipirult bőr, valamint a hányás. Szerencséjük volt azoknak a tehetős hölgyeknek, kik csupán nevezetesebb rendezvényeken viselték ezeket a ruhákat, mivelhogy nem tartózkodtak hosszasabb ideig bennük, ezért a mérgezés sem jelentett akkora hatalmas veszélyt. Sajnos az előállításukon dolgozók már nem voltak ennyire nagymértékben Fortuna kegyeltjei, több nő és férfi halt meg arzénmérgezésben az estélyik színezése miatt.
" data-instgrm-version="14" style=" background:#FFF; border:0; border-radius:3px; box-shadow:0 0 1px 0 rgba(0,0,0,0.5),0 1px 10px 0 rgba(0,0,0,0.15); margin: 1px; max-width:540px; min-width:326px; padding:0; width:99.375%; width:-webkit-calc(100% - 2px); width:calc(100% - 2px);">" style=" background:#FFFFFF; line-height:0; padding:0 0; text-align:center; text-decoration:none; width:100%;" target="_blank">" style=" background:#FFFFFF; line-height:0; padding:0 0; text-align:center; text-decoration:none; width:100%;" target="_blank">A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A lábelkötés igencsak nagy hagyománynak örvendett Kínában, nagyjából ezer éven át hódoltak ennek a tradíciónak. Amelyik fiatal leányzónak át kellett esnie ezen a procedúrán, annak már négy éves korától kezdődően bekötötték a lábait, olyan módszerrel, aminek következtében a lábujjak a lábfej alá hajlottak. Egy olyasféle elváltozás indult útnak ebből adódóan, amely egy egész életen átkísérő deformációt okozott. A nők lábának növekedése így megközelíthetően 10 vagy 15 cm-es hosszúságnál megállt, és könnyen következtethetünk rá, hogy nagyon nehezen voltak képesek akár a normál járásra is. Egyesek csakis a járóbotok segítségével bírták a mindennapos, két lábon történő mozgást, viszont az sem volt ritka, hogy néhányan paralízist kaptak emiatt, vagy fertőzések áldozataivá váltak. Mint sok minden mást, ezt a szokást is a gazdagok kezdték eleinte ápolni. A 10-11. századból, Kína északi részeiről származik a lábelkötés alkalmazása, azonban később az ország más területein élők egyaránt átvették a hagyományt. A rizsföldeken dolgozó, paraszti származású rétegnél ez nem jött divatba, elvégre ott szükség volt a nők munkába állására, ez pedig komoly fizikai erőnlétet és mozgékonyságot követelt. Az efféle lábakra tervezett, kisméretű lábbeliket lótuszcipőnek nevezzük, s Kínában még találkozhatunk olyan idős asszonyokkal, akik ezeket viselik a mai napig.
