„13 éves koromban eltávozott tőlünk a testvérem, akit mindennél jobban szerettem. Az egyik barátom, aki akkor 16 éves volt a ’szárnyai alá vett’ és futni kezdtem vele, és készültünk a félmaratonra. Ez valami pozitív célt helyezett a szemem elé, amire koncentrálhattam, és elvonta a figyelmemet családunk veszteségéről. A barátom pedig egy testvérfigurává vált az életemben, ami segített egy kicsit enyhíteni az űrt.
A mai napig nem találtam jobb módszert a nehéz időkre, vagy amikor szörnyű dolgokat kell feldolgoznom. Egy futás a parkban, vagy a sétányon a házunk mellett mindig segít. Ez a kedvenc gyógymódom.”
