A világtörténelem véres eseményekkel volt tele, és nem ritkán fordult elő, hogy egy népcsoportból kiemelkedtek olyan katonai képzettségű alakulatok, akik mesterszinten űzték a háború művészetét. Ők voltak a középkor legfélelmetesebb harcosai.
A Japánból származó szamurájharcosok ilyen néven történő említése a 10. században kezdődött, szolgálatban állásuk pedig nem is szűnt meg a 19. századig. Időszámításunk szerint 794-ben az úgynevezett Heian-kor vette kezdetét Japán országában, amely zűrzavaros időszakként vonult be a történelembe. A nemesség ekkor magánhadseregeket állított fel, azon céllal, miszerint meg kívánták védeni saját területeiket a riválisaiktól. Mivel a szamurájok különleges harci tréningen estek keresztül, ezért nem telt bele sok időbe, mire a földesurak és a kormányzás egyaránt preferálni kezdte őket hatékonyságuk miatt. A leginkább jelentős időszakuk azonban a 12. századra tehető, ekkor ugyanis különböző hadurak a saját kezükbe kívánták helyezni az irányítást, a birodalmi vezetés ellen felkelve. Ez volt a Kamakura korszak, amely 1185-ben kezdődött, majd egészen 1333-ig számították, ekkortájt a sógun volt az a vezér, akinek a szamurájok szolgálattal tartoztak. A szamuráj kiképzés már fiatalkorban elindult a fiúknál, bizonyos feljegyzések szerint már a 10 évesnél ifjabb gyerekeket is ráléptették az útra. Megtanulták a lovaglást, az íjászatot, a kettő kombinációját, valamint a karddal való bánásmódot úgyszintén. A szamuráj rangok a 17. század elején tisztázódtak, ekkor három fokozatra sorolták be őket, melyeket az elért érdemeik határoztak meg, ezek voltak a gokeni, a joshi, és a legmagasabb szinten álló, a hatamoto.
" data-instgrm-version="14" style=" background:#FFF; border:0; border-radius:3px; box-shadow:0 0 1px 0 rgba(0,0,0,0.5),0 1px 10px 0 rgba(0,0,0,0.15); margin: 1px; max-width:540px; min-width:326px; padding:0; width:99.375%; width:-webkit-calc(100% - 2px); width:calc(100% - 2px);">" style=" background:#FFFFFF; line-height:0; padding:0 0; text-align:center; text-decoration:none; width:100%;" target="_blank">" style=" background:#FFFFFF; line-height:0; padding:0 0; text-align:center; text-decoration:none; width:100%;" target="_blank">A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A varég gárdisták a svéd vikingek leszármazottai voltak, azonban olyan zsoldosokként kell rájuk tekintenünk, akik származásuktól függetlenül a Bizánci Birodalomért vívták meg csatáikat. Amikor a vikingek kalandozásai kezdetüket vették, a svédek a mai Lettország, valamint Észtország irányába kezdték meg felfedezőútjukat, majd a keleti-szlávok felé történt haladásuk. A 10. században általuk alapult meg a Rusz állam, ennek egyik vezetője volt I. Vlagyimir, aki úgy fejezte ki a barátságát II. Baszileiosz bizánci császár irányába, hogy 6000 elit katonát adományozott neki. Így ezek a férfiak váltak a varég gárda első képviselőivé. Ütőképességük miatt a császár további északiakat óhajtott seregébe bevonni, ezáltal kívánta bővíteni soraikat. A bizánci katonákra jellemző volt, hogy az arisztokrácia érdekeit inkább tartották szem előtt az uralkodóénál, a varégokról azonban ez nem volt elmondható, ők közvetlen a császárhoz fordultak lojalitásukkal. Nem egy bizánci császár szerzett velük stabilitást a trónjához. A gárda egyik része a birodalmi és császári testőrségben nyilvánult meg, valamint léteztek a „városon kívüli” varégok, akik a frontvonalban játszottak szerepet. Gárdistának lenni több szempontból előnyökkel járt, vagyonhoz, házhoz, társadalmi kiemeltséghez jutottak azok az illetők, kik ezen zsoldosok közé tartoztak.
