„Egy kis kávézóba érkeztünk. Belenéztem a szemeibe és megkérdeztem tőle, hogy mi a baj. Úgy tűnt, hogy nem igazán veszi figyelembe az érzéseimet, és csak annyit mondott: „Nincs semmi baj.”
Próbáltam faggatni egy kicsit. Én csinálhattam valamit, amitől ilyen lehangolt ma? Minden kérdésemre ugyan azt a választ kaptam: nem haragszik rám és nekem nincs miért aggódnom. De mégis milyen feleség az, aki nem aggódik, amikor a férje láthatóan nem érzi jól magát?
Hazafelé odafordultam hozzá és azt mondtam, szeretem őt. Elmosolyodott egy kissé, de inkább csak az útra és a vezetésre koncentrált. Erre a helyzetre aztán már végképp nem tudtam semmilyen ésszerű magyarázatot. Miért, kérdem én, miért nem mondta legalább azt, hogy ő is szeret engem? Korábban még azt állította, hogy nem haragszik rám… Gond nélkül hazaértünk, de ekkorra már a könnyek kerülgettek. Tisztán látszódott rajta, hogy próbál távolságot tartani tőlem és úgy viselkedett, mintha nem is léteznék.”
