Na és milyen jelenet jött ezután? Természetesen rögtön egy verekedős. Bud volt a kutya én a macska, … de Colizzi nem a szokásos verekedős jelenetet akarta, hanem a korábbiaktól eltérőt. Nekem macskaként csizmában és sarkantyúban kellett játszani és ügyesen ki kellett kerülnöm az ütéseket. Ez úgy történt, hogy én Budtól nem kaptam semmilyen ütést, ő tőlem mindenhova: hasra, mellkasra, s egy bizonyos ponton már nem látott az idegtől, csak forgott körbe és kérdezgette: Hol vagy? Hol vagy? Én egy fán ültem, a közelünkben volt egy fa onnan kellett leugranom sarkantyúval az arcába… és ekkor jött a kritikus pillanat: el kellett döntenünk milyen ütést kapjak? Na de milyen ütést adjunk? Colizzi nem akarta, hogy a szokásos ütések legyenek, ezt használta mindenki már hosszú idő óta… milyen ütést adjunk… ezzel vesztettünk némi időt, de ha lakókocsink nem is volt, szerencsére időnk rengeteg, végül Bud azt mondta: „ Tudod mit csinálok? Adok egy erős ütést a válladra, amitől összecsuklasz. Erre én: „Rendben, de ez nem egy különleges ütés!” Így hát, mivel sajnos egypár alkalommal láttam a Muse téren, hogyan lövik le a galambokat és megfigyeltem, hogy a galamb miután ütés éri felkapja a lábát és utána zuhan le. Úgy gondoltam úgy csinálok, ahogy a galambok: felugrottam és utána estem a földre. Ezt az ütést ő találta ki, az ő találmánya. Hát most egy humoros történetet meséltem el…
Terence Hill beszédének folytatásáért lapozz a következő oldalra!
