Az első hét
Erről korábban fogalmam sem volt, de a kisbabák valójában jazz-szinkópa ritmusra lélegeznek. Nincs előre meghatározott üteme, viszont kábé minden negyvenedik másodpercben abbahagyják a légzést. Épp csak annyi időre, hogy azt hidd, kész, ennyi, meghaltak. Az összes szemétség közül, amit egy kisbaba elkövethet, ez a legeslegszemetebb, hogy halottnak tetteti magát.
A kisbaba sírása nagyon fura dolog. Ha napközben hallgatja az ember, az a benyomása támad, hogy tök aranyos és cuki… Hajnali háromkor viszont olyan, mintha egy feldühödött viking smirglizné a koponyádat… belülről.
A szembe fröccsenő babapisi valójában csak az első alkalommal szórakoztató. A kakikat viszont kivétel nélkül mindig pompásan időzíti. Az a legrosszabb, amikor a baba nyom egy „csalikakit”, hogy amíg gondosan lehámozod róla a pelenkát, a pelenkázóra nyomja az igazi áradatot. Ez ugyanolyan, mint amikor a terroristák direkt akkorra időzítik a bombát, amikor kiérkeznek a mentők.
Minden egyes ruhadarab ezzel az átkozott patenttal kapcsolódik össze. És mindegyiken legalább három-négy patenttal több van a kelleténél. Mindez persze csak azért, hogy a gyerek előtt totál lebőgjél a bénázásoddal – aki persze azzal fejezi ki a nemtetszését, hogy folyamatosan szélmalomként hadonászik. Olyan felöltöztetni egy hadonászó gyereket, mintha megpróbálnál beleszuszakolni egy nyulat egy lufiba. Ha meg rászólsz, hogy maradjon már veszteg, akkor vagy tudomást sem vesz rólad, vagy nekiáll vakargatni az arcát. A kisbabák tisztára dilisek!
(Azon gondolkodom, hogy olyan tépőzáras babaruhákat dobok majd piacra, mint a sztripperek gatyái. Az egyik kezedben a gyerek, a másikkal rámarkolsz a ruhájára, majd egy laza mozdulattal letéped.)
Igazából a kisbabák ebben a korban még nem hasonlítanak senkire. Ott üldögélnek nálatok a népek, literszámra vedelik a teát, és olyanokat mondanak, hogy tiszta apja ez a gyerek, vagy hogy teljesen a nagyapjára ütött. Valójában pedig mind úgy néznek ki, mint Ross Kemp (a brit Szomszédok Vágási Ferije – a ford.).
Ross Kemp